+ A | - a | Visszaállít
2020. aug.
21
  Egyszer egy szép napon, mi is hazamegyünk
Kategória: Gondolatok, meglátások - Közzétette: nordi
szerző: Lakó Péterfi Tünde

Reggeli teendőim közepette eszembe jut amit olvastam egy erdélyi csoportban. Nevezetesen azt, hogy egy fiatal pár Budapestről Erdélybe költözne, kérik a tanácsot, hol lenne élhetőbb? Érkeznek a válaszok, miszerint Marosvásárhely, Nagyvárad, Kolozsvár, akad egy két ember, aki Udvarhelyet, Csíkszeredát javasolja, valaki Sepsiszentgyörgyre is küldené őket. Elönt a melegség, felujjong a lelkem, jaj, de jó, lám, magyar fiatalok indulnak Erdélyországba. Lendül a kezem, oda akarom írni a magam véleményét, de megakadok. Szülővárosomat akartam javasolni, de eszembe jut a tavaly őszi hazalátogatásunk, és nem tudom jó szívvel leírni azt, hogy élhető. Azt sem, hogy otthon érezhetik majd magukat.



Székelyföld egyik csodája - a Gyilkos-tó

A város elvesztette azt, amiért szerethető, élhető lett volna. Megölték a szülővárosom lelkét! -jajdulok fel, és érzem, a szívem szakad meg, a könnyem csordul...Eltűntek a fák, a terek, a magyar jellege, a kultúra pezsgése. Eltűnt az a belülről jövő szándék, ami az egykori várost jellemezte: az egymás felé való tisztelet megadása. Élesen él bennem, mikor gyerekkoromban Édesapuval valahova mentünk, és egy román kollegájával találkoztunk. Édesapu románul köszönt, a munkatársa magyarul válaszolt. És így haladt tovább a társalgás, egymás iránti tiszteletből. Ma már ránk szólnak, hogy Romániában vagyunk, beszéljünk románul, ha nem tetszik, mehetünk Magyarországra.

Harcoltam ez ellen. Úgy érzem, ami erőmből telt, megtettem. Ráment a munkahelyem, ráment a nyugalmam, és ismét el kellett hagynom szeretett városom, hiszen büntetésből ellehetetlenítettek, nem tudtam a mindennapit megkeresni. Azt hittem, hogy lezártam már magamban, hogy feladtam, elfogadtam, fájó szívvel , hogy menthetetlen a város. De ma reggel olyan erővel tört rám a fájdalom, hogy rájöttem, ezt én még nem zártam le, nekem még ez ügyben tennivalóm van. Vigyázzatok hát, ti, akik elűztetek minket! Elűztetek, idegen kenyeret eszünk, idegen földön lakunk, sokszor érezzük magunkat gyökértelennek, ki vagyunk szolgáltatva, gyakran megalázva. De megint mondom, vigyázzatok! Mert nem ölt meg a messzeség, nem haltunk bele, sőt, megerősödtünk!

És egyszer egy szép napon, mi, akiket elűztetek, hazamegyünk. Hazatérnek a gyermekeink, az unokáink. És vissza kell adjátok azt ami a miénk! Vissza kell majd adjátok a gyökereinket, a hazánkat, hegyekkel, rétekkel, megmaradt munkánkkal, amit évszázadok alatt hoztunk létre. Azzal pedig, amit elpusztítottatok, el kell majdan számoljatok! Hát erre készüljetek, mostani hatalmasok. Eljön szépen lassan, de egészen biztosan, az igazság ideje! Ezt most már tudom, s tudja még sok mindenki, akit földönfutóvá tettetek. S akkor aztán jobb lesz, ha menekültök!
Addig is, teszem a dolgom messzi idegenben. Gyűjtöm az erőt, melyről azt hittem fogy. S üzenem a fiatal párnak, akik Erdélybe akarnak költözni, hogy csak jöjjenek bátran! Hazára fognak találni.

forrás:/Lakó Péterfi Tünde FB oldala/
Oszd meg:   Facebook MySpace Buzz Digg Delicious Reddit Twitter StumbleUpon

Hírkategóriák