A Hold felszínébe csapódott, és megsemmisült a Luna-25 automata állomás – közölte vasárnap a Roszkozmosz orosz űrvállalat.A Roszkoszmosz szerint szombatra impulzus adását tervezték a szerkezet leszállás előtti elliptikus pályájának kialakításához. A tájékoztatás szerint azonban moszkvai idő szerint körülbelül 14 óra 57 perckor megszakadt a kommunikáció a Luna-25-tel.




„Az előzetes elemzés eredményei szerint az impulzus tényleges paramétereinek a számítottaktól való eltérése miatt a Luna-25 űrhajó nem a kiszámított pályára állt, és a Hold felszínével való ütközés következtében megszűnt létezni” – közölte az orosz vállalat.

A Luna-25 elvesztésének okait egy, az erre a célra létrehozott tárcaközi különbizottság fogja kivizsgálni.
A történelem során eddig csupán három ország űrhajója landolt sikeresen az égitesten: az Egyesült Államok, Kína és a Szovjetunió.Ez a projekt volt az orosz holdkutatási program első küldetése. Az előző, Luna-24 állomást még 1976-ban a Szovjetunióból indították.

A Vosztocsnij űrállomásról felbocsátott Luna-25 lett volna a projekt irányítóinak reményei szerint az első jármű, amely leszállást hajt végre a Hold déli pólusának nehéz terepén. Az állomás fő feladata a talajösszetétel elemzése és annak megállapítása lett volna, hogy van-e a jég a bolygón.

forrás:/mti/

Olyan űrbéli objektumot vizsgáltak meg a NASA tudósai, amely a fizika törvényei szerint nem létezhetne – írja a Space.com alapján a 24.hu. Az ilyen égitesteket, amelyek a Napnál nagyjából tízmilliószor fényesebbek, ultrafényes röntgenforrásoknak (ULX) nevezik.




Az Eddington-határ nevű fizikai törvény meghatározza, hogy egy objektum maximum mekkora fényességgel rendelkezhet, ha egy égitest meghaladja ezt a határt, megsemmisül – olvasható a cikkben. Ehhez képest az ULX-ek 100„500 szorosan is meghaladhatják a kritikus értéket. Mivel ez elvileg lehetetlen, sokáig optikai csalódásnak tartották a jelenséget, a NASA új tanulmánya viszont bebizonyította: valóban léteznek.

Korábban az is felvetődött, hogy az ultrafényes röntgenforrások fekete lyukak lehetnek, a most megvizsgált M82 X–2 nevű objektumról azonban kiderült, hogy egy neutroncsillag. A neutroncsillagok felszínén a gravitáció 100 000 milliárdszor (100 billiószor) erősebb, mint a Földön, ezért minden tárgy hihetetlen erővel csapódik beléjük. A tudósok szerint ha egy mályvacukrot dobnánk a felszínükre, az ezer hidrogénbomba erejével csapódna be, és ez lehet a magyarázat az ULX-jelenségre: - a kutatások azt mutatják, hogy az M82 X–2 felszínébe évente 1,5 Földnyi anyag csapódik be, és az ezzel járó robbanások okozhatják a hihetetlenül nagy fényességet. Az azonban továbbra sem ismert, miként kerüli el az égitest a megsemmisülést.

forrás:/magyarhirlap/

szerző: Ujhelyi Borbála

Egy elszabadult, láthatatlan szörnyeteg furakodik át a galaxisközi téren olyan nagy sebességgel, hogy a Földről indulva 14 perc alatt érné el a Holdat. Egy szupernagy tömegű fekete lyukról van szó, amelynek tömege 20 millió Napéval ér fel, és amely újszülött csillagokból álló, 200 ezer fényév hosszú „kondenzcsíkot” húz maga után. Összehasonlításul: ez a Tejútrendszer átmérőjének kétszerese, vagyis döbbenetesen hosszú. Létezését valószínűleg három nagy tömegű fekete lyuk ritka, bizarr biliárdjátékának köszönheti.




Ahelyett, hogy felhabzsolta volna maga előtt a csillagokat, mint egy gigászi Pac-Man, ez a száguldó fekete lyuk beleszántott az előtte lévő gázba, és egy keskeny sávban beindította a csillagképződést. Túl nagy a sebessége, nincs ideje falatozni. A korábban nem látott jelenséget a Hubble-űrtávcső kapta véletlenül lencsevégre.

„Úgy gondoljuk, hogy a fekete lyuk farvizét látjuk, ahol a gáz, miközben lehűl, képes csillagokat létrehozni. Csillagkeletkezést látunk a fekete lyuk nyomvonalában.” – mondta Pieter van Dokkum (Yale University). „Valójában az utóhatást látjuk. Mint a farvíz egy hajó mögött – csak ez egy fekete lyuk farvize.” A nyomvonalán rengeteg új csillagnak kell lennie, mivel az majdnem feleannyira fényes, mint a galaxis, amelyhez kapcsolódik.

A fekete lyuk a galaxisból induló fényes sáv másik végén tör előre. A sáv legvégén egy feltűnően fényes, ionizált oxigénből álló csomót látunk. A kutatók szerint a gázt a belecsapódó fekete lyuk mozgása melegíthette fel, vagy talán a fekete lyukat körülvevő akkréciós korong sugároz. „A gáz belerázkódik abba, hogy egy fekete lyuk szuperszonikus sebességgel csapódik belé. Hogy ez pontosan hogy működik, azt azonban még nem tudjuk.” – mondta van Dokkum.

„Csak a gyorsasága miatt botlottunk bele.” – tette hozzá a kutató, aki éppen gömbhalmazokat keresett egy közeli törpegalaxisban. „Amikor átnéztem a Hubble felvételét, akkor vettem észre a kis csíkot. Először azt gondoltam, hogy egy kozmikus sugár csapódott a kamera érzékelőjére, és hozott létre egyenes optikai műterméket. Amikor kivontuk a kozmikus sugarak nyomait, láttuk, hogy még mindig ott van. Semmihez sem hasonlított, amit korábban láttunk.”

A kutatók a furcsa jelenség miatt spektroszkópiai utánkövetéses vizsgálatokat végeztek a hawaii Keck Obszervatóriummal. Van Dokkum szerint a csillagvonal „elég megdöbbentő, nagyon-nagyon fényes és szokatlan”. Így jutottak arra a következtetésre, hogy egy olyan fekete lyuk utóhatását látjuk, amely a galaxisát körülvevő gázhalóban repül.

Ez az intergalaktikus rakéta valószínűleg szupernagy tömegű fekete lyukak többszörös ütközésének eredménye. A csillagászok szerint először két galaxis egyesült úgy 50 millió évvel ezelőtt. Így került egymás mellé a központjukban lévő egy-egy szupernagy tömegű fekete lyuk, amelyek egymás körül keringtek feketelyuk-kettősként.

Ekkor jött egy másik galaxis a saját szupernagy tömegű fekete lyukával, és az történt, amire az angol mondás utal: két ember társaság, három már tömeg. A három fekete lyuk társulása olyan kaotikus állapothoz vezetett, amely nem volt fenntartható. Az egyik fekete lyuk megfosztotta a lendületétől a másik kettőt, és kirepült a galaxisból. Lehet, hogy az eredeti páros érintetlen maradt, de az is lehet, hogy a betolakodó átvette az egyik helyét, és azt taszította ki.

Amikor a magányossá vált fekete lyuk kipenderült az egyik irányba, a másik kettő az ellenkező irányba indult. A szülőgalaxis másik oldalán látható jelenség talán az elszabadult feketelyuk-kettős lehet. Erre közvetett bizonyítékul szolgál, hogy a szülőgalaxis magjában nincs jele aktív fekete lyuknak. A következő lépés az, hogy utánkövetéses vizsgálatokat kell végezni a NASA Webb- űrtávcsövével és a Chandra röntgenobszervatóriummal, így igazolhatják a fekete lyukkal kapcsolatos elméletet.

A NASA előkészületben lévő Roman-űrtávcsöve a Hubble különlegesen nagy felbontásával és széles látómezővel fog felméréseket végezni. Talán képes lesz még több hasonlóan ritka és megdöbbentő csillagcsíkot találni a Világegyetem más területein. Ehhez a gépi tanulásra képes algoritmusokra is szükség lesz, amelyek képesek fellelni bizonyos különleges formákat akár a csillagászati adatok tengerében is, magyarázza van Dokkum.

Az eredményeket közlő tanulmány áprilisban jelent meg a The Astrophysical Journal Letters című szaklapban.

forrás:/csillagászat/

szerző: Koncz Attila

Galaktikus arc - Két összeolvadó galaxis formál emberi ábrázathoz hasonló látványt Nem, nem photoshopos átverésről van szó. A felvétel valódi, méghozzá a Hubble űrteleszkóp készítette 2019. június 19-án. Elképesztő, nemde? Ezt a lélegzetelállítóan szokatlan alakzatot mutató galaxisütközést sikerült az idei nyáron rögzítenünk, mely eseményben a két összeolvadó galaxis látványa teljesen úgy hat számunkra, mint egy kozmikus arc. A két galaxis központi régiói alkotják a formáció "szemeit".



Úgy tűnik, hogy a természeti törvények a lehető legnagyobb léptékben dolgozó univerzális művésznek bizonyulhatnak. Ami még érdekesség lehet ezzel kapcsolatban, hogy ez a meghökkentő képződmény tőlünk kb. 704 millió fényévre helyezkedik el, vagyis kb. 704 millió évvel ezelőtti múltállapotában látjuk ezt az űrbéli pillanatképet. Azóta valószínűleg már szinte teljesen összeolvadt a két csillagváros, csak mi még a távoli múltjukban láthatjuk ezt a számunkra relatíve éppen lezajlódó eseményt. Viszont olyan kiváltságos helyzetben vagyunk éppen hozzá képest a Tejút nevű spirálgalaxisnak egy átlagos csillagának egy Föld nevű kőzetbolygóján, hogy ilyen, számunkra elképesztően inspiráló pillanatnyi állapotban csíphetjük el a távcsöveinkkel - és ez még természetesen emberi életünk során hosszú ideig így lesz.

Arp-Madore 2026-424 néven kategorizáltuk a felvételeinken jelenleg fuzionáló két csillagvárost, melyek láthatóan megközelítőleg azonos méretűek. Az összeütközés hatására a galaxisok űrkorongjai elkezdtek kifelé húzódni, az érzékelhető "frontális turbulencia" pedig így a csillagkeletkezés heves hullámait váltotta ki. A nemrég megszületett csillagoknak a mibenlétéről a kékesen fénylő, kísérteties hatást kiváltó gyűrű árulkodik, amiből felépül a képzeletbeli galaktikus arcunknak az orra, a szája és maga az egész "ábrázatnak" a körvonala.

A különleges, pillanatnyilag is látható űralakzat számunkra hosszú ideig ilyen állapotban lesz megfigyelhető, csillagászati léptékben nézve azonban rövid életűnek fog bizonyulni, mivel csupán mintegy 50-100 millió esztendőn át marad ilyen "űrpofázmány"-státuszban fenn. Kb. 1 milliárd éven belül a két galaxis már olyan mértékben fog egybe olvadni teljes egészében, hogy a különálló múltjukra már nem igazán lehet majd következtetni - természetesen ez a fúzió, mint az előző bekezdésben is leírtam, minden bizonnyal már végbe is ment a tőlünk való jelentős távolsága miatt.

forrás:/UniverZoom Projekt/

Pénteken elstartolt Európa első Jupiter-szondája, a bolygó jeges holdjait felderítő JUICE (Jupiter Icy Moons Explorer), amelynek elkészítésében magyar kutatóintézetek és cégek is közreműködtek.
Az űrszonda közép-európai idő szerint 14:15-kor indult el egy Ariane 5 hordozórakétán a Francia Guyana-i Kourou közelében található európai űrkikötőből, hogy egy közel 8 évig tartó utazás után 2031 júliusában megérkezzen a Jupiterhez.



A urvilag.hu szakportálon olvasható cikk szerint az űrszonda naprendszerbeli “bolyongása” során gravitációs lendítő manővereket végez a Föld és a Vénusz mellett is. Elsőként jövő augusztusban tér vissza a Föld közelébe, amikor az űrkutatás történetében először mind a Hold, mind a Föld mellett vesz lendületet további útjához.

A JUICE a Naprendszer legnagyobb bolygóját, valamint annak környezetét és három jeges holdját (Europa, Ganymedes és Callisto) vizsgálja majd minden eddiginél részletesebben és többek között a primitív létformákra utaló lehetséges jeleket, illetve az élet létrejöttéhez szükséges fizikai és kémiai feltételek meglétét is kutatni fogja – közölték a misszió magyar résztvevői.



A JUICE fő célpontja a Ganymedes lesz, amely körül pályára is áll, küldetése végén, 2035-ben pedig becsapódik a felszínébe. A Ganymedes a Naprendszer legnagyobb holdja és az egyetlen, amely saját mágneses térrel rendelkezik. Jeges felszíne alatt feltehetően folyékony vízréteg, egy óceán található.

Az európai űrszonda, amelynek fejlesztése 2015-ben kezdődött, a menetrend szerint 2034-ben áll a Ganymedes körüli, fokozatosan csökkenő magasságú pályára. Előzőleg 2 alkalommal repül el az Europa mellett, 12-szer a Ganymedesnél és 21-szer a Callistónál, akár 200 kilométerre is megközelítve a legkülső Galilei-féle holdat.
Az európai Jupiter-szonda fedélzetén 10 különféle tudományos műszeregyüttest helyeztek el, emellett egy sugárzásmérő berendezés is található rajta.

A PRIDE (Planetary Radio Interferometry and Doppler Experiment) kísérletben az ELKH Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának kutatói is részt vesznek. A kísérlet során a szakemberek a földi rádiótávcső-hálózatok segítségével nagy pontossággal követik majd az űrszonda mozgását a távoli kvazárok által kijelölt égi vonatkoztatási rendszerben, ami a jeges holdak gravitációs terének és belső szerkezetének megismerésében segít.


A fedélzeti műszerek közül a magnetométer (J-MAG) és a részecskesugárzási környezet vizsgálatára készült műszeregyüttes (Particle Environment Package, PEP) fejlesztésében és tesztelésében az ELKH Energiatudományi Kutatóközpont és az SGF Kft. munkatársai is részt vettek. Az ELKH Wigner Fizikai Kutatóközpont munkatársai pedig a magnetométer adatainak feldolgozásában és értelmezésében vállalnak szerepet. A miskolci Admatis Kft. többrétegű fólia alapú hővédő borítást készített a PEP egyik egységéhez.

A CSFK munkatársaként a küldetésben részt vevő Frey Sándor asztrofizikus írása szerint a JUICE megépítésekor számos technológiai kihívással kellett megbirkózni. Ilyen a Jupiternél található erős mágneses tér és a sugárzási környezet, amelytől minél hatékonyabban meg kell tudni védeni az érzékeny műszereket. A Naptól ekkora távolságban a napelemes energiatermelés is nehézséget okoz, ezért az űrszondára egy 85 négyzetméter összfelületű óriás napelemtábla került. A hőmérséklet a Jupiternél mínusz 230 Celsius-fok, a Vénusz melletti elrepüléskor pedig plusz 250 Celsius-fok is lehet, ami szintén nagy kihívást jelentett a berendezések tervezésekor.

Eddig két (amerikai) űrszonda keringett a Jupiter körül, a Galileo (1995-2003) és a Juno (2016 óta). A Galileo akkori mérései alapján feltételezik, hogy a jeges felszínű holdak mélyebb rétegeiben folyékony víz található. Ugyancsak ennek a szondának az eredménye a Ganymedes mágneses terének felfedezése. A most is működő Juno fő eredményei a Jupiter légkörével és a bolygó belső magjával kapcsolatosak. A két amerikai űrszonda eredményei olyan újabb kérdéseket vetettek föl, amelyek megválaszolására a JUICE lehet alkalmas.

Az űrszonda az Európai Űrügynökség (ESA) programja keretében mintegy 1,6 milliárd euró költséggel épült. A JUICE munkálataiba számos más ESA-tagország intézményei is bekapcsolódtak, emellett az amerikai, japán és izraeli űrügynökségek is hozzájárultak a programhoz.

forrás:/mti/

szerző: Felkai Ádám

Bármi is legyen ez a test, olyan erős röntgensugárzást bocsát ki, hogy azzal megszegi az Eddington-féle kritikus fényesség fizikai szabályát. Még az is felmerült, hogy az objektum megváltoztatja a saját atomjainak az alakját.
Az Eddington-határ vagy Eddington-féle kritikus fényesség (Sir Arthur Stanley Eddington brit csillagász nevéből) a masszív, nagy tömegű csillagok egyik jellegzetes mérőszáma, és a kifelé irányuló, sugárnyomást kiváltó erők és a befelé mutató gravitációs erők egyensúlyát adja meg. A határ pedig arra vonatkozik, hogy ebből az egyensúlyból levezethető, hogy egy csillag mekkora maximum fényességgel rendelkezhet, mivel ezen túl a sugárnyomás meghaladná a gravitációs erőt.

Az Eddington-határban és a közutakra vonatkozó sebességhatárban azonban akad valami közös: ezeket rendszeresen átlépik. A csillagászatban a “kihágást” az úgynevezett ultrafényes röntgenforrások (ultraluminous X-ray sources/ULX) követik el, és ezek az objektumok Naphoz képest 10 milliószor fényesebben ragyognak jellemzően. Habár ezen objektumok fényessége nem léphetné át az említett határt anélkül, hogy a szóban forgó test fel ne robbanna, mégis ez történik, méghozzá nem is csak hajszálnyival, hanem 100-500-szor fényesebben ragyognak ezek az objektumok, mint elvileg lehetne nekik.


Azonban még ezen szabályszegők közül is kiemelkedik egy – az M82 X-2 jelzésű objektum nem csak túl fényes, de egy új tanulmány szerint bizarr tulajdonságai nem is magyarázhatóak az eddigi módon – eddig ugyanis a kutatók arra gyanakodtak, hogy csak valami optikai csalódás miatt lépi át ennyire ezen test fényessége az Eddington-határt, most viszont épp az derült ki, hogy nem ez a helyzet.

Az M82 X-2-t korábban egyébként fekete lyuknak hitték, de jelenleg úgy tudjuk, hogy ez egy neutroncsillag. A neutroncsillagok nagy mennyiségű szabad neutront tartalmazó maradványcsillagok, amelyek a Napunkra hasonlító objektumok után maradnak. Egy neutroncsillag olyan sűrű, hogy felszínén a gravitáció körülbelül 100 billiószor erősebb, mint a Földön, ami azt jelenti, hogy minden anyag, amelyet a halott csillag a felszínére vonz, robbanó hatást fejt ki. Mint azt a NASA írja, ha egy darab mályvacukrot ejtünk egy ilyen objektumra, az olyan kirobannó hatással jár, mint ezer hidrogénbomba robbanása.



Az új kutatás megállapítja azt is, hogy a csillag a Föld tömegének a másfélszeresét kitevő anyagmennyiséget “fogyaszt el” minden évben, amely a szomszédos csillagról származik – amikor pedig ez az anyagmennyiség eljut a M82 X-2 felszínére, az elég az érzékelt fényerő megjelenéséhez.

Vagyis az biztos, hogy a fényességet biztosító “üzemanyag” rendelkezésre áll, sőt el is jut a csillag felszínére, az viszont továbbra is kérdés, hogy az M82 X-2 miként lépheti át az Eddington-határt. A kutatók ezzel kapcsolatban jelenleg úgy gondolják, hogy a neutroncsillag intenzív mágneses tere megváltoztatja a saját atomjai alakját, ami miatt azok még erősebben tapadnak össze akkor is, amikor ez az objektum egyre fényesebb lesz. Mindez azért is érdekes, mert az ilyen jelenségeknek köszönhetően lehetséges a brutálisan erős mágneses mezők hatásainak a tanulmányozása – ilyen ksíérletekre földi körülmények közt ugyanis a jelenlegi technológiánk mellett nem kerülhetne sor. Miként pedig az egyik kutató fogalmazott:

“Ez a csillagászat szépsége… nem igazán tudunk kísérleteket végezni, hogy gyors válaszokat kapjunk; meg kell várnunk, míg az univerzum feltárja nekünk a titkait.”

forrás:/rakéta/

Az SDSS J1226+2149 galaxiscsoport tömege akkora, olyan mennyiségű csillag, bolygó és egyéb objektum van benne, hogy ugyanúgy hat a térre, mint egy matracra rakott tekegolyó. Az eltorzult kozmikus tér eltorzítja és felnagyítja a távolban lévő objektumokat. "Ez a csillagászok által gravitációs lencsének nevezett hatás akkor jelentkezik, amikor egy hatalmas égi objektum, például egy galaxishalmaz a téridő olyan mértékű görbülését okozza, hogy a fény láthatóan meghajlik körülötte, mint egy gigantikus lencse hatására" - írja az Európai Űrügynökség.



Ez a természetes lencse a Webb-teleszkóp erejével kombinálva lehetővé teszi a csillagászok számára, hogy bepillantsanak a valaha kialakult legkorábbi galaxisok némelyikébe, amelyek több mint 13 milliárd évvel ezelőtt születtek, amikor a világegyetem még fiatal volt. Az alábbi fotó jobb alsó területén lévő piros, hosszúkás alakzatok mutatják a téridő torzulását. Az űrügynökség magyarázata szerint egy vörös, hosszú, fényes és csavart ív látszik a mag közelében. A csillagkép mintegy 6,3 milliárd fényévre van a Földtől a Coma Berenices csillagképben.




A Webb-űrteleszkóp még egy éve sem működik, és várhatóan még szép jövő előtt áll. A fotó célja a távoli galaxisok csillagkeletkezésének vizsgálatára irányuló program népszerűsítése. Ebben amellett, hogy feltárják, milyen gyorsan alakulnak ki a csillagok, és jellemzik az új csillagok keletkezésének környezetét, a Webb képességeit is demonstrálják. A NASA, az ESA és a Kanadai Űrügynökség tudományos együttműködésében jött létre, célja, hogy a kozmosz legmélyebb rétegeibe lásson be, és eddig soha nem látott betekintést nyújtson a korai világegyetemről.

forrás:/sg.hu/

270 milliárd tonna víz lehet a Hold felszínén mikroszkopikus üveggyöngyökbe zárva – állapították meg kínai tudósok a Chang'o-5 szonda által visszahozott kőzetminták vizsgálata alapján. Az egyes üveggyöngyök mérete száz mikrométer körüli, egyenként 2000 mikrogramm vizet tárolhatnak. Az eredményt a Nature Geoscience közölte.

Az amerikai Apollo-küldetések már a 70-es évekig kimutatták hidrogén jelenlétét a holdi talajban, az 1990-es években pedig az égitest sarkain elhelyezkedő, örökké árnyékos kráterekben fedeztek fel nagyobb mennyiségű vizet. A NASA Boeing repülőgépre épített SOFIA infravörös obszervatóriuma azonban 2020-ban megállapította, hogy a Hold sarkain krátereken kívül is található víz. Összességében tehát lehetett tudni, hogy van víz a Holdon, csak azt nem, hogy mennyi, és hogyan került oda.

A kínai szakemberek a 2020 decemberében visszahozott mintákat vizsgálva felrajzolták a Hold vízkörforgásának egyik lehetséges forgatókönyvét. Ennek lényege, hogy a napszélben található hidrogénatomok az égitest felszínének kőzeteivel találkozva azok oxigéntartalmú vegyületeivel vizet alkotnak. A holdi éjszakák során így felszaporodik a víz, ami azután a napsütés hatására elpárolog. Kérdés volt, hogy miért marad meg mégis.



A jelenség kulcsát az üveggyöngyök jelentik. Ezek az aszteroidabecsapódások robbanásai által megolvasztott kőzetcseppekből jönnek létre, kihűlve visszahullanak a felszínre. Az évmilliárdok során ezek olyan nagy mennyiségben keletkeztek a Holdon, hogy a felszín alatt 12 méter mélységig tárolják a vizet.

Az elemzés megállapításai szerint a víz pár év alatt felgyűlik a gyöngyökben, amelyek így folyamatosan megújuló, természetes víztároló réteget jelentenek.

A felfedezés nagyon hasznos lehet egy Holdra telepítendő emberi bázis szempontjából: a víz pedig italként is kiváló, oxigéntartalma lélegezhető, a hidrogén pedig jó üzemanyag rakétába vagy fúziós reaktorba. Ha helyben ki tudják vonni a vizet, az jelentős terhet szabadít fel a küldetésben más hasznos dolgok számára. De ez még nem minden: a tudósok szerint a jelenség ugyanígy működhet más légkör nélküli égitesteken is, vagyis gyakorlatilag univerzális vízforrást fedeztek fel.

forrás:/Nature Geoscience/Index/

szerző: Bobák Zsófia

A Relativity Space kifejezett célja, hogy megreformálja az űripart egy olyan technológiával, amely a Földön és az űrben is egyre több területen teszi könnyebbé a gyártási munkákat és rövidíti le jelentősen az előállítási folyamatot többek között a házak vagy akár autók esetében. A 3D nyomtatás az űrben kétféle módon is segítheti a missziók költségeinek csökkentését és teheti gyorsabbá a szükséges alkatrészek elkészítésének lépéseit: egyfelől a helyszínen, tehát a Földön kívül történő előállítással le lehet küzdeni a rakéták viszonylag szűk határokon belül mozgó kereteinek problémáját a rakományok méreteivel kapcsolatban, másfelől még itt, a Földön történő gyártási munkák is leegyszerűsödhetnek, így akár több vállalat és startup számára megnyílhat az út a rakéták és más hozzávalók gyártása előtt.

A Relativity Space a Terran 1 rakétájával ez utóbbi lehetőség feltérképezését igyekszik elősegíteni és úttörővé válni a 3D nyomtatású rakétaipar egyelőre még csak gyerekcipőben járó területén. A Terran 1 létrehozása során a cég a 3D nyomtatás mellett a mesterséges intelligencia és a robotizáció legújabb vívmányait is segítségül hívja, hogy csökkentse az űreszközök komplexitását és lerövidítse a munkafolyamatokat. A Space leírása szerint a kétfokozatú rakéta a más vállalatok által készített rakétákkal összehasonlítva mindössze 1%-nyi alkatrészt tartalmaz és 60 nap alatt szerelik össze őket. A következő generációs változat, a Terran R szintén rendkívül gyorsan készül és a tervek szerint már 2024-ben indulhat az űrbe, bár a Relativity Space legutóbbi missziójának alakulása miatt lehetséges, hogy nem sikerül majd a határidőket tartani.




A Terran 1 indítása ugyanis nem az elvárások szerint alakult: bár a rakéta elindult az űrbe, de nem sikerült Föld körüli pályára állítani a második fokozat hibája miatt. Az amerikai Űrhaderő Cape Canaveral-i állomásáról helyi idő szerdán szerint este 8 óra 25 perckor szállt fel a rakéta a Good Luck, Have Fun (Sok Sikert, Jó Szórakozást) küldetés keretében és az eredeti tervek szerint Föld körüli pályán tesztelték volna, de az indítás utáni néhány perc reménykeltő eseményei után végül egy nem várt hiba miatt félbeszakadt a próba. A cég egyelőre még elemzi az adatokat, hogy felderítse a probléma forrását, de a missziót alapvetően sikerként vagy legalábbis félsikerként könyvelték el, mivel a Terran 1 elérte a Max-Q pontot, de ennél nem jutott sokkal tovább. A Max-Q azt a határt jelöli a felszállás során, ahol a rakétát a legnagyobb mechanikus terhelés éri, ezért ennek a pontnak a meghaladása és “túlélése” fontos eredményt jelent.

A mostani misszió nehézségei már korábban jelentkeztek, mivel az indítást eddig két alkalommal is el kellett halasztani különféle problémák miatt: részben az üzemanyaggal kapcsolatos gondok, részben az időjárás okoztak fennakadást. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor kerülhet sor a következő tesztre, vagy a Terran R indítására, de a Relativity Space elmondása szerint a misszió bizonyította, hogy a 3D nyomtatású rakéta használata életképes opció és valóban megformálhatja az űripart, még ha egylőre erre várni is kell egy kicsit.

forrás:/rakéta/